Karomvirágok

Maszkos lelkem kék bohócot szeret

Kinek mázas keze kitépte szívemet.

Sárga hajba fogukat törik a szavak

Ahogy a lopott szív kezében megszakad.

S miközben véres lesz kimázolt tenyere

Ő csupán bámulja s mosolyog bele…

Lyrics | Jay Gordon of Orgy - Slept So Long lyrics

1. Jól képzett öngyilkos soha még csak célzást sem tesz öngyilkossági terveire.
Aki meghalási szándékáról beszél, az két hatást ér el ismerősei körében:

Amíg él: "Csak jártatja a száját, úgyse meri megtenni!"
Amikor meghalt: "De sokáig lamentált szegény, amíg rászánta magát!"

Halálunk mindenkinek legyen meglepetés; életünk frappáns zárópoénja!

2. Soha nem szabad búcsúlevelet írni. A búcsúlevél hitetlenné teszi életünket és halálunkat. Ha még van mondanivalónk az élők számára - mondjuk el nekik. Ha még maradt ütésünk és simogatásunk - üssünk és simogassunk. De "visszaszólni a
megsemmisülésből" - ez szánalmas és megvetésre méltó. Azt bizonyítja, hogy gyávák voltunk cselekedni életünkben és elnémulni halálunkban.

Ha a halálunk nem elég büntetés azoknak, akiket meg akarunk büntetni szeretetünkért, akkor egy szemrehányó levél aligha kelt nagyobb bűntudatot bennük. De gyanúba kerülünk, hogy ezen primitív módon még egy kicsit tovább
akarunk élni.

3. A tisztességes öngyilkos nem végrendelkezik. Nincs komikusabb annál, mint
amikor egy ember az örökkévalóság kapujából visszafordulva, még gyorsan polgári
jogi ügyeket bonyolít. Ne röhögtessük már ki magunkat.

4. Öngyilkosságot soha nem követünk el családi vagy ismeretségi körben.
Önkéntes halálunk csak a legzártabb magánügyünk lehet. Ezért az öngyilkosjelölt
utazzon el meghalni, a legjobb, ha külföldre távozik. Erre a célra még kölcsönt is szabad felvenni. Hátrahagyott javainkból majd megtérítik az illetékesek. Az ember ne spóroljon a halálán.

5. Esztétikusan kell megölnünk magunkat. Jó ízlésű ember nem csinál horrorfilmet a halálából. Ezért szigorúan tilos:

- mindenféle  tárgyat magunkba szúrni, ereinket felvágni - mert a seb, az alvadt
  vér gusztustalan;
- felakasztani  magunkat - mert a kilógó nyelvű, püffedt, fekete arcú hulla ijesztően
  csúnya és groteszk;
- kinyitni a gázcsapot, vízbe ugrani - ugyanezért;
- levetni magunkat valamilyen épületről - mert az eldeformálódott test méltóságát
  vesztett és értelmetlen húshalmaz;
- gyógyszereket, vegyszereket enni nagyobb mennyiségben - mert öntudatlan
  állapotunkban könnyen magunk alá csinálhatunk. Sőt, ha ügyetlenek vagyunk,
  halál helyett csak meghülyülünk, és életfogytiglan ápolhatnak minket.

6. Ezért az elegáns ember, aki ad az esztétikumra, a kezdetleges módszerek
helyett:
- Éhen hal. (Egyáltalán nem kell enni, 2-3 nap múlva már nem érezzük az éhséget.
  Kellemesen bágyadtak leszünk. Közben igyunk, de csak tiszta vizet, hogy ki ne
  száradjunk, mert nagyon kellemetlen és rossz szagú [acetonos] lesz a leheltünk.
  A végén egyre többet fogunk aludni, majd �szívgyengeségben� [általános keringési
  összeomlás] csöndesen és valószínűleg álmunkban elhalálozunk.)
- Megfagy. (Egy üveg jó konyak társaságában elhever egy havas erdei tisztáson,
  és addig nézi a csillagokat, amíg ringató kábulatban átsuhan a nemlétbe.)

7. Öngyilkosságból csak jelesre lehet vizsgázni. Vagyis meg kell halni. Akit pótvizsgára utasítanak megmentés útján - az süllyedjen el röstelkedésében. Nem
komoly ember. Az élők között van a helye.

8. Az elkeseredettség, a kétségbeesés a legkevésbé alkalmas lelkiállapot arra,
hogy befejezzük az életünket. Ilyenkor csak a dilettánsok követnek el öngyilkosságot. E szabály hátterében a következő meggondolás lappang:

Materialisták számára: Életünk ritmusosan lélegzik, mint minden, ami él. Van
dagálya és apálya, felemelkedése és alázuhanása. Létünket a paradoxon nagy törvénye szabályozza, amely azt tanítja, hogy mennél nagyobb erővel taszítanak
a körülmények lefelé, annál inkább megnövekszik a felhajtó erő, és előbb-utóbb
érvényesül. Éppen úgy, mint amikor egy parafadugót nyomunk a víz alá. Ezért aki
a kétségeesés mélypontján öli meg magát, bizonytalan szívvel lép ki az életből,
mert sejti, hogy a dolgok közeledő jóra fordulásáról mond le.

Idealisták számára: Végül mégsem lehet tudni, hogy nincs-e a dolgoknak odaát
folytatása. S minden vallás és misztika egyetért abban, hogy változtatni
- önmagunkon, kapcsolatainkon, érzelmi állapotainkon - csak itt, e földi életben lehet. A túlsó síkon csak szemlélet van és megítélés. Ezért a dilettáns öngyilkos a legrosszabb csapdába esik bele: éppen azt az elviselhetetlen lelkiállapotot konzerválja időtlen időkre, ami elől az öngyilkosságba menekül. Úgy marad.

9. Ezért akkor kell megölnünk magunkat, amikor elégedettek és boldogok vagyunk. Egyedül ez az öngyilkosság hiteles, mert bizonyítja, hogy nem gyávaságból, menekülésképpen vagy önutálattól sarkantyúzva távozunk az élők sorából, hanem azért, mert megvetjük az életet amúgy egészében, örömeivel és sikerajándékaival egyetemben. Az ilyen öngyilkosságot soha nem bánjuk meg, és példaképpé válhatunk minden idők következő öngyilkosai számára.

Írhatnék-e sorokat a hiányról?

Van-e szó

mely elmondja milyen

Egyedül inni a

reggelek legfinomabb

Kávéit?

Van-e frázis ami elmagyarázza

Az üres helyet

A szoba falán lógó

Furcsa kételyeket?

Mit mondhatsz a kacagó gyermeknek

Ha elveszíti a játékát-

A legfontosabb dolgot röpke életéből?

Van-e szó

Elveszíteni?

Van-e szó

Megtalálni?

Féktelen betűket kreál

Suta lelkem

S képtelen

Elmondani

Mekkora mértékben hiányzol

Képtelenség most írni szavakat,

Csak törött sorok esnek

Ki a toll alól…

Valami nem stimmel

Valami nincs egyben

Valahogy

Semmiben

Sem tudok most igazán

Hinni.

Feledni, inni, feledni, inni

Minden kiszárad egyszer

S te még mindig

Memóriámmal verekszel

Hát mindig csak felejteni kell?

                        Sosem lesz hely szeretni…

Olyan formára tompult

Amit már nem ismer fel

Szemem

Elfut a fény elől

De nem leli helyét

Kutat,

De bármire talál is

Eldobja, vagy

Fel sem veszi a földről

Nincs értéke a szemek

Tüzének

Nincs szava

A hónak többé

Minden homályba

Botlik

Fuldoklik

És nem talál haza.

A reggellel

Eltűnik igaza

Végletekbe

Fetreng a semmi

És mindezt

Ki tudja követni?

Kérdezni fél

Tudni nem mer,

Vitázni nem szabad

Két ilyen szemmel.

Jajj, minden köddé folyik

Semminek sincs formája

Többé…

"Before you, my life was like a moonless night. Very dark, but there were stars - points of light and reason...

...and then, you shot across my sky like a meteor. Suddenly everything was on fire: there was brilliancy, there was beauty. When you were gone, when the meteor had fallen over the horizon, everything went black. Nothing had changed, but my eyes were blinded by the light. I couldn't see the stars anymore. And there was no more reasons for anything."

Most zörög a tó

Susog valaki, de nem

Szólok bele

Az ereje tele,

Lábai érintik

Az eget.

Felelget

Egy kitépett nyelvű

Rigónak

Kilógnak szemei,

Szerelmei megszűnnek

A szélben.

Képben van a

Magány

A felelősség és

Az erény;

De minden szív kemény

És nem látszik

Feloldódni

A jégben…

Régen

Még el is hittem volna

Amit mond.

Bolond szája

Van a napnak,

Ahogy

Kiharaplak

A lét kapujából…

Egy törött tükörbe bámul,

Ahogy szeretkezik önmagával.

Vér csepeg a padlóra

Édes, mézízű

S verejtékével gyémántokba

Mossa a beszűrődő sötétet.

Testét kutatja naphosszat,

Szomja olthatatlan,

Ágyakba vagy

Fülledt szőnyegekbe fetreng.

A szerelmet csak messziről

Ismeri,

Vagy csak hallomásból…

Sikolyokat

Nyögéseket zabál,

S egy kanál

Nyállal önti le,

Ha már marja torkát

A forróság.

Testét harapja, ha más nem teszi

Mocskos szavakat

Duruzsol ártatlan fülekbe.

Fehérneműs fiókokat túr fel,

Hogy mindent lásson

Amit tilt a napfény.

Igen, magát lesi

A törött tükörben

Összes rándulása

Új gyönyört kavar

Vonaglik,

S minden mozdulatára

Egy szerelmes

Szörnyet hal…

I.éj

Pórusaimba

Engedem

A végtelen sötétet

S úgy teszek, mint

Mindig

Azt játszom: nem félek

Az olvadó reggelek elől

Újra függönyök mögé bújok

Szabadságom ábrándja

Lepereg a hideg

Vakolatról

Mint a hajnali pára

Van, akinek nincs

Helye szeretni

Ostoba, kormos szívem

Csak addig létezik

Míg ki nem tépem

Végre

Örökre…

II. hajnal

Nyomorult ágyam nem ölel

Elég erősen ahhoz, hogy

Tovább érezzem leheletedet

Lelkemen…

Nincs karom, hogy visszatartsalak

Rongyos szívem melyet folyton

Megölni készülök, gúnyosan nevet

Valahányszor csődöt vallanak párnáim…

…Még takaróim illata is kacagja ostobaságomat…

Kételkedő zoknik futkosnak

Az ágy lába előtt, néha összesúgnak

Mint akik tudnak

Minden fontos dolgot a lelkemről

Verejtékezik az asztali lámpa

Túl magasra oltottam fel a fényt

Vért izzad, s nincs, ki kínját oltsa

Hiába, ilyen világ ez.

                        Azért reménykedni még a villanykörtének is lehet…

Ebből csak én vagyok kicsukva

Zörögve sikítanak a zárt ajtók

Sikoltásuk néha kacaj

Zivatar hullik a vérvörös homokra

III.nappal

Vetekszik a napfény a halállal

A függönyök behúzva ódzkodnak rám nézni

A törött csapok énekelnek valamit

Egy régi, elmúlt szerelemről

Nem szeretem a régi dalokat…

Úgy marják a szívet mint a kutyák

Ha heteken át éheznek a hátsó kertben

Tépik, szaggatják,

Mit sem törődve azzal, dobog-e még

Vezényel a lámpaoszlop, utasít:

-         Felejts! –

S én csak fej biccentve ráhagyom

Nagyobb ostobaságot is elengedtem már

A fülem mellett…

IV. alkony

Veszekszik a harmat a fákkal

Mindenki magának akarja a bársonytakarókat

Duruzsolnak

Mintha mindenki fáradt lenne,

Pedig van, aki most ébred

Izma csupa élet

Öle a vágy maga

De lehullik csillaga

Mert a csillagok

Néha csak úgy

Megszűnnek létezni…

Szemcsékben pereg le

Bőröm a padlóra

            Darabokra törtek

Ajkaim

Körmeim beszakadva, búsan

Néznek maguk elé,

Fogaimat megingatta a fáradtság

Mély sóvárgás vagyok

Szomjazlak

Lépteimre por száll fel

A semmibe

Hangomra

Olvadnak a kövek

Szemem zenét játszik

A komor éjszakáknak

Hajam, csillog,

Csalogat,

De semennyi hang nem elég,

Hogy ide találj.

A világ összes fénye is kevés

Nem hallassz, s én

Szomjazlak, látod

Nincs menekülés….

Virágzik kettőnk közt

A figyelem

Pedig csak némán

Tarkódat figyelem

S erősen nem gondolok

Semmi rémisztőre-

Az ágy alá söpörtem

A szörnyeket,

S rájuk dobtam egy

Ócska szőnyeget…

Most én is csak egy

A sok közül vagyok.

Nem egy ott hagyott

Kenyér,

Nem is egy poshadt

Vízcsepp a szék támláján.

Egy kósza illat lettem

Hajadon,

S talán nyomomat

Sokáig ott hagyom

De az is lehet,

Hogy követem az első

Aranyló felleget

Mely utamba esik

S ha az utolsó eső

Is leesik

Valahonnan a kristályos

Cseppek alól

Kiválogatom a nevem

De most csak ülök,

Most nekem

Virágzik a türelem

Csak figyelem

És szemem

Be-becsukom.

Vakon egy kicsit jobb néha…

Bárhogyan karmolom a falakat

Bármibe kapaszkodnak körmeim

Nem látszom jobban

A hajnali fényeknél

Egy csepp szürkület vagyok

Az ébredő napnak

Néha még szemei kutatnak

De ez már üres kíváncsiság csupán

Lesi, hogy bukok át

A létezés barázdált homlokán

Talán még elereszt egy gyenge mosolyt

De már arca régen a csinos

Felhők szoknyáit emelgeti…

…átlátszó vagyok…

Ma szögre akasztott kabát

A bánat,

S a félelem beleolvad a kacagó

Gyerekzsivajba

Új virágok nőnek

Az eldobott csikkekből

Mintha mindennek

Lélegezni kéne

Mintha most egyik

Gyermekszem se félne

Minden egészen

Átlátszóan dereng..

Körvonalakkal kergetőzik

A napfény

Átugrik a háztetők

Felett

Ma nincs senki aki feled

Ma néhány csepp

Boldogság lóg

Az ereszcsatornákról:

én csak állok alatta

S tenyeremmel felfogom

Az édes cseppeket

Néha talán

Még nekem is lehet...

Bársony semmibe fulladó éjszakám

Világít megint

Ismerős magány

A hercegek helyett, jobb híján

A borok királya hoz gyönyört

Nem rosszabb ez se a semminél

Lassan talán

Talán

Talán

Vége lesz egyszer ennek

Is,

S felkúszik a

Polcokra a semmi közé…

A fene enné meg,

Annyira nem akartam, hogy

Oda kerüljön…

Annyira nem…

Még egy kis bor és

Csend lesz, és sötét

Éjsötét

Éjsötét…

         


Vigasztaljátok a szenvedő alkonyokat, közéjük való kedvesem is
Szomorú lángjaival zokogva kergetőzik

Előttem szalad, megcsókoltam s az idő nagy némasággal elsüllyed körülöttünk
De üres kezemmel hiába kapkodok utána
A fájdalom vakító felületén
Temetőkben világít a villany
Könnyeink fekete kristályokat mosnak
Nincsen szavunk, amit kimondhatnánk
Elhamvadt maradék álmunk
Csak a gyilkosok sötét reményei világítanak még
A butaság expresszvonaton robog előttünk
Minden madarunk szárnyaszegett
Olyan ártatlan, mint a kavicsok fehér homlokai
Én mindig Riának hívtam
Gyékényünk sincs és mégis kihúzzák alólunk
Ünnepeink ájultan hevernek

Énekelj tiszta szomorúság
Lefekszem itt, a hold a fejemalja
Énekelj tiszta szomorúság
Lefekszem itt, a hold a fejemalja.

Lyrics | Garbage Lyrics | Nobody Loves You Lyrics

Valami eltörött,

Egy pici, tompa fényű

Üveggolyó összetört a szívem

Legmélyén

És most cafatokra szaggat mindent

Amihez csak hozzáér

Ahogy utat tör magának a felszínre

Pici kristályos darabok esnek ki

Torkomból,

Némi vér,

Hús,

Álmok,

Amiket még tegnap nyeltem le

Kiáltok, de minden bizonnyal sikoltásnak

Hallatszik

Vagy csak az a nyomorult tévé ugat

Utánam:

„Hé itt az élet, beláttam! Vegyél meg, egyél meg

 Vigyél el, tégy bármit, amit bántam

Volna eddig…”

Hősnők futnak át a reklámokon

Cégtáblákba burkolják mosolyukat

Ez volna a világ,

Amit annyi ostoba kutat?

Én?

Hol vagyok éppen most?

Honnan érzem

Újra az esőillatot?

Hová rejtem

Szakadt kezeim?

Ereim

összeragadva

Tehetetlenül majszolják

Önmagukat

Mindenki keresi

A kiutat…

           


Az életemet elhibáztam,
rossz szögletet mértem falán,
törölhetetlen drága vásznam
terhes szinekkel mázolám:
emlékből raktam össze rőzsét,
multból máglyát jövőm alá,
s tegnap tüzére holnap hősét,
magamat dobtam égni rá.

Ah, mennyi szépre, mennyi jóra
lett volna bennem késve mersz!
De hasztalan töpreng az óra,
ha ihletet nem ád a perc.
Az órák és évek kövéből
nehéz kriptát emeltem én:
az évek falának tövéből
nem költ föl többet több remény.

Kriptámban hát nosza kinyújtom
rossz, multak-törte testemet
és máglyámat vigan kigyújtom,
melyről fölkelni nem lehet:
Lelkem! ha éltünk lángba lebben,
legalább szép legyen a láng:
minden bibornál fényesebben
adja palástját ölni ránk!

Megint ugyanaz

Megint egy kibaszott

Hőmérő

Szaga altat el

Az ismerős esőillat

Helyett…

Itt kapok mindig helyet

Itt mindig vár rám

Egy üres,

Frissen mosott takaró

Fanyar ölelése

Ez az otthonom

Így, vagy úgy,

Itt az én helyem…

Félórás vizitek -

A vérnyomásommal

A lelkem torzulásait is ellenőrizni

Próbálják

De nem találják,

Nem találják megint…

Csak félretekint,

Valami folyadék után kutat

Majd egy tűvel

Bennem keres utat

Hogy jobbá tegye

Az örökre romlott

Félrealkotott masinát

Szélmalomharc

Már lassan mindketten tudjuk

De ő nem adja fel

Szakmai ártalom lehet,

Vagy csak kell a prémium…

Hideg, alacsony falak

Bezárva érzem magamat

Mindig tudom, hogy ez a pillanat

Újra meg újra eljön

Mint azok a nyomorult

Búcsúk

Minden ismétlődő forgatagba

Fulladja magát

Csak a helyszínek változnak néha

Vagy a személyek

De

Az érzések

A fájdalmak

A kitépett pulzus

Ugyanaz marad…

Hova gyógyulni?

Mivé kell lenni

Egy életben,

Hogy ne kívánd

Bárcsak

Altatókkal

Tépkednék rohadó

Húsodat

Bárcsak édes álmokat

Vágnának ágyadhoz

A kórlap helyett…

Bár cukros enyhülést hozna

Valamelyik hideg,

Görcsösen markoló kéz

…

Köszönés nélkül mennék tovább

Rád se néznék az utcán

Nem mosolyognék,

Még csak

A régi parfümömből sem

Fújnék egy cseppet sem magamra

Valami más útvonalra

Terelném a régi szeleket

Felednék

Mennék

És nem tudnék már neveket

Szavakat kiejteni

Szétszabdalt számon

-         igen most pont ezt kívánom-

De nem arról híresek óhajaim,

Hogy beteljesülnének…

Rohadt hajnal! Gyűlölt reggel!

Lassan indulnom kell…

Sok otthon és ágy

Törött, hamis vágy

És tű vár még rám

…

Megint egy szemcsékre esett reggelből

Válogatom ki a magam szilánkjait

Mindig újabb sebet égetnek belém

Az ilyen hajnalok

-         vak vagyok, hogy nem vettem észre

korábban -

szégyenlősen  lebegnek

a levelek az ablakon túl

mosolyom

lecsurog a víztartály

repedéseiből,

és eltűnik a sötét csövekben

Régi meséket rázok ki

Összekócolt hajamból

Mert még nem találom

A fésűmet sem

Lassan, atomjaimra esem

S nem tudhatom leszek-e

Még valaha egész

Merész kis színjátékot

Hoztam össze hirtelen

Erre a legtöbb haldokló

Még ennyi ésszel is képtelen…

Véletlen talán

Vagy csak képzelem

Mindegy

Most leteszem a tollat…

…Emlékezem…

Tudom, tudom, rossz vagyok,

Feddj meg!

Csak kétségbeesésem legmélyén

Kereslek újabban

Tudom…

Nem emelem fel szemem az égre

Csak ha a szükség már marja

Szomjas agyamat, rongyos szívemet…

Tudom, tudom, rossz vagyok…

Csak fájdalmamban látlak

Annak, aki voltál nekem korábban

Szégyenem, de megvallom neked

Megint ostobán, elveszve szeretek

S megint érted kiáltok enyhülésért…

Véremet adnám bármikor nevedért!

S bár

meghalnék bármely szerelemért,

De mégis hozzád vezet vissza

Botladozó utam

Bocsáss hát meg nekem, Uram!

Tudom, tudom, rossz vagyok,

Megint

Rendszerint

Ahogy szoktam,

Minden bánatot magamnak okoztam

S mégis

A feszület lábához könnyezem mindet

Még ilyet!

Oktalan voltam még báránynak is…

Tudom, tudom, hibáztam,

Az elfeledett kulcsot

Kiráztam hajamból,

De minek?

Ami bennem őrjöng,

Azt úgyis csak egy Isten érti meg…

Tudom, tudom, rossz vagyok,

Feddj meg…

Megint csak hittem egy ócska szerelemnek

Vetekedtem saját magányommal

Sosem látott, idegen buzgalommal

Menekültem előle

Nem tiszteltem a tőled kapott otthont

A világban

Feddj meg! Tombolj!

Tudom, hogy rossz voltam,

Megint többre vágytam…

Elkóboroltam…

S most nem találok vissza

A régi ösvényemre…