Karomvirágok

I.

Édes remegés fog el

Valahányszor megbánom

Ostoba halandóságom

Valahányszor szemedbe nézek

Eltékozolt időmet látom

Órákat, perceket

Amiket feledni voltam

Kénytelen.

másodpercek ötlenek

Arcomba

Marcona jövővel, fura

Vágyakkal

Melyeket nem mondhatnak

Ki ajkaim.

Zárat tettem a szavakra

De néha mégis megszöknek

- Óvatlanabb vagyok

Mint emlékeztem. -

Nem volt ilyen nehéz

Korábban

Zabolát dobni

Lelkemre,

Nem odafigyelni

Szívverésemre

Valahogy minden könnyebben

Volt nehéz.

II.

Buta, szemeim.

Kelletlen, sötét bogarak

Néha fennakad

Leheletük egy

Durcás ágon

Ahogy csókodat kívánom

És csak esdeklőn nézik

A sötét utcákat

Ahogy néha,

Talán várlak…

III.

Otromba világosságba

Burkolom magam

Nem látszani vágyom

Megtartani, vagy

Temetni bolond magányom

Ágyam kulcsait mélybe

Vagy oltárra tenni

végre

Ki tudna ennyit

Mindig csak feledni?

IV.

Savanyú illatomba

Akarom arcodat

Félig vak szememre

Kezedet kívánom

…Milyen butuska álom…

V.

Minek a szemek,

csak figyelek

Velük folyton?

Feleslegessé vált szívemet

Rímekbe fojtom

Könnyebb halál ez

Mint elvérezni az utcakő

Repedései között…

VI.

Elmém levetkőzött

Minden cicomát

Égő rúzst

Vöröslő ruhát

Csak vérem festi

Bordóra arcomat

Futó hajamból

Lopva illatokat

Esővé válik a széllel…

…Ócska dalokat vezényel

Pulzusom

Dobszó,

Vagy unalmas muzsika

Ki tudja vajon?

- Minden megcsúszik

Egy kiskanál

Olajon…-

Látod, megint

            Hogy gyűlölöm

                        Saját, sáros szemem…

Óvatlanul megint

            Tiedet figyelem.

De mit ér az aranyosan

Csillanó pocsolya,

            Csak az eső, meg a buta

Szél tették le oda

És árnyék híján

            Elfut a napfénnyel…

Egyébként is, ki

Nézegeti

            Az ostoba tócsákat?

Csak véletlenül beléjük

Lép, majd folytatja

            Fontos lépéseit

                        A mindenség felé

Esetleg az utca névtáblát

            Jegyzi meg

                        Káromkodva

Buta, felesleges,

egyszínű pocsolya!

Vendég most a szívem

Kölcsön adtam egy testnek

-         mit mondhatnék?

A piacon éppen

 használtat kerestek. –

Megírtam egy levélben,

A doboz alján hagyva,

Hogy sajnos többé nincs már

Garancia rajta

Díszdobozba tettem,

Bársonyba, fehérbe,

Úgy adtam oda én

Egyenest kezébe.

Súgtam neki csendben

„visszahozni nem kell,

Úgyis összetört már

Sajnos nem is egyszer.”

„Fare thee well! and if for ever,

Still for ever, fare thee well:

Even though unforgiving, never

’Gainst thee shall my heart rebel.”

                                      /Byron/

Ó, tudod, mennyire szeretnélek,

Csak egy percig, csendben

Lábujjhegyen szeretni téged?

Pici gyémántvitrinbe rejteni a szíved

S fáradt szememmel bámulni

Addig a pár pillanatig, amíg még élek...

Csak messziről, őszintén szeretnélek

Csak percekig szeretni téged.

Behúzott függönyök mögül

Lesni veled a buta mindenséget.

S egy picit, csak egy picit nagyon szeretnélek

Őrülten, fejvesztve szeretni téged

Elolvadni minden ágy illatára

S soha vissza nem kerülni a mába…

De nem lehet,

Nem engedem,

Vagy te nem engeded,

Hogy egyetlen percre csak

Csak suttogva szeresselek…

Valami szívfájdító,

Epét maró,

Talpat tépő

Gyönyört Akarok

Ma látni,

Szagolni,

Tapintani – de

Sejteni legalább…

Valami velőt

Égető, húst harapó

Szépség,

Földöntúli

Nagyság

Lehulló szempillája

Kell csupán…

Egy perc múlandó

Öröklétet         Akarok,

Egyetlen pillanatot,

Hogy feledjem:

Meghalok…

Színeket, szagokat,

Fényeket, törött csókokat,

Szomorú kutyaugatást,

Elmélázó virágillatot

Akarok…

Akarok kezeket, szemeket,

Kevésbé embereket,

Ízeket a számban,

A papíron betűket,

A toll hegyén szerelmet…

Az ablakpárkányon

Megbocsájtást             Akarok!

Egy törött fogpiszkáló

Utolsó lehelete kell…

Valami rosszul

Összerakott parkettadarab…

Egy félcseppnyi

 Emberi gyengeség….

Nem, ez még nem az,

Most még tilos inni,

Enni

Vécére menni,

Kinyitni a csapot,

Még tilos létezni

Néhány pillanatot

Mozdulatlanul

Kell elfeküdni

Elhamvadva,

Elbújva

A fasiszta szemek elől

Melyek úgy ejtik ki

A nevem

Mintha zene volna…

Nem, nem

Becsukom a szemem

Tintába mártom tollamat,

S végigúsztatom

A papír hullámzó,

Sistergő ölén…

-         utoljára

kerekedett fölém –

Szívamputáció:

Kihajítjuk a

Haszontalan

Szerveket

S kocsonyás szemmel

Bámészkodunk

Kifelé

A kormozott üvegen.

Minden kalitka

Bezárult

Édes combjával

Simogatja

Nyelve hegyét

…

Zöld homlokzatokról

Kukucskál

A semmittevés

De ennyi bor

Vajmi kevés,

Hogy fertőtlenítse

Nyomorult

Mellkasom…

„Minden korok szerelmi költészetében a nő arra vágyik, hogy férfitest súlya nehezedjék rá. A legsúlyosabb teher tehát egyben az élet legnagyobb beteljesülésének a jelképe is. Minél nehezebb a teher, annál közelebb kerül életünk a földhöz

„Csak később jött rá, hogy a nő szó, amire hangsúlyt tett, Franz szemében nem a kétféle emberi nem egyikének a meghatározása, hanem érték. Nem minden nő érdemes arra, hogy nőnek nevezzék.”

„A zenét felszabadítónak érzi: megszabadítja őt a magánytól, az elszigeteltségtől, a könyvespolc porától, ajtót nyit a testében, melyen a lelke kilép a világba, hogy barátkozzék.”

„A lármának egy előnye van. Nem hallunk benne szavakat. – Franz rádöbbent, hogy ifjúkorától nem csinál mást, mint beszél, ír, előadásokat tart, keresi a helyes megfogalmazást, javítgatja, úgyhogy végül egyetlen kifejezése sem pontos, a szó értelme elmosódik, elveszti tartalmát, szemétté, pelyvává, porrá, homokká válik, mely ott kereng az agyában, s álmatlanná, beteggé teszi.”

„ A zene a mondatok tagadása, a zene az anti-szó!”

„ A szélsőségek határt vonnak, melyen túl véget ér az élet, s az extrémizmus szenvedélye mind a művészetben, mind a politikában nem más, mint rejtett halálvágy.”

„Azóta tudta, hogy a szépség – az elárult világ. Csak akkor találkozhatunk vele, ha üldözői tévedésből valahol ott felejtik.”

„Vannak dolgok, amiket csak erőszakkal lehet véghezvinni. A testi szerelem elképzelhetetlen erőszak nélkül.”

„ Ezért beszélt reggel arról, hogy miként olvassa fel anyja a nevető családnak az ő titkos naplóját. Ha egy borozgatás mellett folytatott magánbeszélgetés nyilvánosan elhangzik a rádióban, ez csak egyet jelenthet: a világ koncentrációs táborrá változott.”

„ A korszerű fürdőszobákban a vécékagyló úgy emelkedik ki a padlóból, mint a tavirózsa fehér virága. Az építész mindent megtesz, hogy a test megfeledkezzen nyomorúságáról, és az ember ne tudja, mi történik beleinek hulladékával, mikor felzúg fölötte a tartályból leeresztett, sodró víz. A csatornák csőhálózata, jóllehet csápjaival a lakásunkig hatol, gondosan el van rejtve tekintetünk elől, és mi semmit sem tudunk az ürülékek láthatatlan Velencéjéről, mely fölé a fürdőszobáink, hálószobáink, tánctermeink és parlamentjeink épültek.”

„Amint felismerjük, hogy a giccs hazugság, a giccs többé nem giccs. Elveszíti autoritárius hatalmát, és ugyanolyan megható, mint minden más emberi gyengeség.”

„Ezen nincs mit csodálkozni: politikai mozgalmak nem racionális állásfoglalásra épülnek, hanem elgondolásokra, képekre, szavakra, archetípusokra, melyek együttvéve ilyen vagy olyan politikai giccset alkotnak.”

„Mielőtt elfelejtenek bennünket, giccsé változunk. A giccs átszállóállomás a lét és a feledés között.”

„ Már a Genezis legelején olvashatjuk: Isten azért teremtette az embert, hogy az ő kezébe adja

A hatalmat a madarak, halak és állatok fölött. Csakhogy a Genezist ember írta s nem ló. Korántsem biztos, hogy a más lények fölötti uralkodást Isten valóban az emberre bízta. Úgy tetszik, inkább az ember találta ki Istent, hogy az erőszakkal megkaparintott hatalmat, amit a tehén meg a ló fölött gyakorolt, szentté tegye.”

„Az emberi idő nem körben forog, hanem egyenes vonalban fut előre. Ez az oka, hogy az ember nem lehet boldog, mert a boldogság az ismétlődés utáni vágy.”

Lehet, hogy csak

Álltatják magukat

A fény édes illatával?

Talán csak ostoba

Otromba tréfa a madárdal?

Lehet mindez

Csak a reflektorok fénye

-         pár lerobbant kocsi

állja el az utat –

mindenki fejét ingatva

a motorházra mutat

s széttárja karjait.

Vannak érzékszervek

Melyeket kevésbé

Lehet megszerelni

egy csavarhúzóval…

„Minden versemben ott a farkas kivéve egyet,

A leggyönyörűbbet:”

Szívverés botladozik

Végig a falakon.

Vibráló bőrillat

Rágja be magát

A párnák pórusaiba…

A függönyök lenyelik

Nyelvüket,

S arcukat elfordítva

Pironkodnak a sarokban

Megfeszül az ablakkeret,

A meleg fa egy pillanatra

Izzadó alkarrá változik

Míg a lepedő

Mennybe hajítja

A megkerült utazókat.

Kántálást fúj a szél

Morgolódik a Nap,

Fészket rak egy faágon,

Hogy beleshessen

A szobába.

Az ész már kívül jár

A kapukon.

Nyomát nem is kutatom

Hiánya

Csupán egy pislákoló

Közúti lámpa,

Mely néha belenyal

A hideg ablaküvegbe.

Van-e olyan gondolkodó lény, aki körös-körül a tág tér valamennyi tüneményénél ne szeretné jobban a drága napvilágot - színeivel, sugaraival és felhőivel; ahogy szelíden mindenütt jelen van, mint ébresztő nappal. Mint az élet legbensőbb lelkét, lélegzi be a sosem pihenő csillagok óriásvilága, amint kék árjában táncolva úszik - lélegzi a szikrázó, sosem mozduló kő, az érző, nedvszívó növény, és a vad, izzó, sokformájú állat - de mindenekelőtt az értelmes szemű, röpke járású, gyöngéden zárt és hangban gazdag ajkú nagyszerű idegen. Mint a földi természet uralkodója, minden erőt soha nem szűnő változásra szólít, végtelen szövetségeket köt és old, és égi képe ott függ minden földi lény körül. - Egyedül jelenléte nyilatkoztatja ki a földi világ csodálatosságát.

Másfelé fordulok, a szent, kimondhatatlan és titokzatos éjszakához. Lent hever a világ - mély szakadékba merülve -, helye magányos és kopár. Mélységes honvágy sajdul a lélek húrjain. Harmatcsöppekben hullanék alá s vegyülnék el a hamuval. - Emlékezés távolai, ifjúság vágyai, gyermekkor könnyei, az egész hosszú élet kurta örömei, meddő reményei: úgy lengnek elő mind, szürke ruhában, mint esti köd naplemente után. Más tereken ütötte föl víg sátrait a fény. Hát sosem tér vissza gyermekeihez, akik ártatlan hittel várják?

Mi tör föl hirtelen a szív alól olyan sejtelmesen, és nyeli el a vágyakozás lágy levegőjét? Talán te is örömödet találod, sötét Éjszaka, bennünk? Mit rejtesz köpenyed alatt, ami láthatatlan-hatalmasan a szívembe hatol? Drága balzsam csöpög kezedből, szilkédből mákony. Fölemeled a kedély béna szárnyát. Homályos és kimondhatatlan meg-indulás fog el - boldog rémülettel egy komoly arcot látok, szelíden, áhítattal hajlik felém, és végtelen folyondár fürtök alól elődereng az anya édes ifjúsága. Milyen szegényes és gyermekes előttem most a napvilág - milyen áldott, örvendetes a nap elbúcsúzása. - Tehát azért, mert az Éjszaka elfordítja tőled szolgáidat, azért szórtad tele világító golyókkal a végtelen teret, hogy hirdessék mindenható hatalmadat - visszatérésedet - eltávozásod idején. Csillogó csillagaidnál mennyeibbek nekünk a végtelen szemek, amelyeket bennünk az Éj nyitott. Messzebbre látnak, mint fönt ama számlálhatatlan seregek leghalványabbjai - fény nélkül mélyen belátnak a szerető Kedélybe, amely mondhatatlan gyönyörrel tölt be egy magasabb teret. Jutalmul a világkirálynő, szent világok magasztos híradója, a boldog szerelem istápja ad - ő küld el hozzám -, gyöngéd szerelmesem. - Éjszaka drága napja - s én fenn virrasztok - mert tiéd vagyok, és te az enyém - te rendelted életemmé az Éjt - emberré te avattál - szellemtűzzel emészd el testemet, hogy légi lényem veled mélyebben elvegyüljön, s akkor örökké tart a nászéj.

Mindig vissza kell térjen a reggel? Sosem ér véget földi hatalma? Boldogtalan sürgés-forgás emészti el a szárnyas Éjszaka mennyei jöttét. Sosem fog örökkön égni a Szerelem titkos áldozata? A világossághoz mérték idejét; viszont időtlen és határtalan az Éjszaka uralma. - Örökké tart az álom. Áldott álom - ne túl kevésszer boldogítsd az Éjnek áldozókat. Csupán a balgák ismernek félre, csak ők nem tudnak az álom árnyékáról, amit minden igaz éjszaka jöttén irgalmasan fölénk borítasz. Nem éreznek meg téged a szőlő arany levében, a mandulafa bűvös olajában, s a mákony barna italában. Nem tudják, hogy te lebegsz a zsenge lány keble körül, hogy ölét te varázslod mennyé - nem sejtik, hogy eget nyitogatva te lépsz elő régi regékből, s a boldogultak otthonának a te kezedben van a kulcsa, végtelen titkok hallgatag követe.

Amikor egyszer keserű könnyeket sírtam, amikor reményem fájdalomban föloldva szertefoszlott, s magányosan álltam a kopár halmon, amely életem Fényalakját sötét és szűk üregbe zárta - magányosan, amilyen soha nem volt még magányos, mondhatatlan szorongástól leverten - erőtlenül, mint a nyomorúság rémképe már csak - Ahogy ott segítségért körülnéztem, s nem volt többé előre, se hátra, de végtelen vággyal csüggtem közben az elszálló, kihamvadt életen: akkor a kéklő messzeségből - hajdani boldogságom magasából lesuhamlott egy borzongató szürkület - és egyszerre letépte rólam a születés köteleit - a napvilág bilincsét. A föld minden nagyszerűsége eltűnt, és vele gyászom is - honvágyam új, mérhetetlen világba omlott - Éj mámora, menny szendere, rám harmatoztál - a környék lágyan fölemelkedett; ott lebegett fölötte bilincstelen, újszülött szellemem. Porfelhővé vált a halom - a felhőn át felém sugárzott a Kedves megdicsőült arca. Az örökkévalóság pihent a két szemében - megragadtam kezét, és könnyeimből csillogó eltéphetetlen kötelék lett. Évezredek húztak alá a messzeségbe, mint viharfelhők. Új életemnek ujjongó könnyeimmel áldoztam ott, a keblén. - Ez volt az első, egyetlen álom - s csak azóta hiszek örök, változhatatlan hittel az Éjszaka mennyországában, és fényében, aki a Kedves.

Most már tudom, mikor lesz az utolsó reggel - mikor nem űzi el többet a fény az Éjt s a szerelmet - mikor lesz örök, mikor lesz egyetlen végtelen Álom a szender. Mennyei fáradtság árad el bennem. - Hosszú és fárasztó a szentelt sírig a zarándokút, nehéz a kereszt. A kristályos hullámot, amint - köznapi lelkek számára észrevétlen - ott csobban a halom ölén, melynek lábánál megtörik a földi ár: aki e hullámot ízlelte már, aki állt már fönt a világ határhegyén, és átnézett az új hazába onnét, az Éjszaka lakóhelyére - az már valóban nem tér vissza többé a világ forgatagába, az országba, ahol a fény lakik, örök nyugtalanságban.

Ott fent épít kunyhót magának, békekunyhóját, ott fent sóvárog és szeret, s néz oda túlra át, míg el nem jön minden órák közül a vágyva vágyott, s le nem ragadja őt a forrás kútfejéhez - fent a földszínen úszik a földi, viharok sodorják vissza semmivé, de amit szentté tett a szerelem illetése, rejtett utakon föloldódva a túlnani világba árad, és ott, akár az illatok, szendergő szerelmekkel elvegyül.

Most, fürge Fény, még munkára kelted azt, aki fáradt - boldog életet öntsz belém - de az emlékezés mohos emlékkövétől el nem csalogathatsz. Örömest mozgatom szorgosan kezemet, és nézek körül mindenütt, ahová csak viszel - dicsérem teljes pompájú ragyogásod - figyelem fáradatlanul mesteri műveid szépséges láncolatát - szívesen nézem hatalmas, fényes Órád értelmes útját - s kutatom az erők kimért arányát s a terek és idők csodálatos játékait. De lelkem lelke hű marad az Éjhez, és leányához, a teremtő Szerelemhez. Te tán mutatsz nekem örökké hű szívet? Barátságos szeme, hogy rám ismerjen, van tán Napodnak? Megfogják vágyó kezemet csillagaid? Visszaadják talán lágy szorításomat, becéző szavamat? Te díszítetted Őt könnyű kontúrral és színekkel - vagy ő adott ékességednek magasabb és kedvesebb jelentést? Nyújt életed talán olyan mámort, olyan gyönyört, amelyben ott hullámzanék a halál elragadtatása? Nem minden az Éj színét viseli, ami a szívet lelkesíti? Anyai keblén hordoz téged is, s minden fenségedet neki köszönheted. Magadba vesznél - szétoldódnál határtalan teredben, ha ő nem tartana, ha ő nem kötne meg, hogy melegíts és világot teremts a lángjaiddal. Valóban voltam, mielőtt voltál volna - az Anya küldött húgaimmal, lakozni világodban, szentelni szerelemmel, hogy mindörökre megcsodált emlékművé legyen - és beültetni soha el nem hervadó virággal. Még nem értek meg az isteni gondolatok - Kinyilatkoztatásunk még csak kevés nyomot hagyott - Órád majd egyszer az idők végét jelzi, s leszel te is hozzánk hasonló: tele sóvárgással és áhítattal kihúnysz és meghalsz. Bennem, érzem, tevékenységed véget ért - égi szabadság, boldog visszatérés. Vad fájdalommal ismerem föl, hogy eltávolodtál hazánktól, hogy tusakszol az ősi és magasztos éggel. De hasztalan minden dühöd és tombolásod. Eléghetetlenül áll a Kereszt - nemünk győzelmi zászlaja.

Odaátra szállok,
s ha kín sebez:
egykor sugárzó
kéj ösztöke lesz.
Még egy kis idő, és
szabad leszek én,
mámorban fekszem
a Szerelem ölén.
Öröklét ontja
rám végtelenét;
föntről tekintek
alantra, feléd.
Amott a halmon
fényed kialudt,
és árnyék hozza
a hűs koszorút.
Ó, szívd föl, Édes,
az életemet!
Hogy elaludjam
s szeresselek.
A halál, érzem,
újítva elér,
balzsam és éter
lesz bennem a vér.
Napközben éltet
erőm, hitem;
de szent tűzben égek
el éjeimen.

A messzire terjedt emberi népen az ősidőkben süket hatalommal vas végzet ült. Szorongó lelkén súlyos, sötét bilincs - Végtelen volt a föld - az istenek hazája és lakóhelye. Titokzatos épülete öröktől fogva állt. Túl a reggel rőt hegyein, a tenger szent ölén lakott a Nap, a mindent lángra gyújtó, a mindent éltető Fény.

Egy öreg óriás vitte az áldott világot a vállán. A Földanya ősi fiai hegyek alá igázva hevertek. Mit sem tehettek romboló dühükben az új, fölséges istennemzetség és rokonai, a boldog emberek ellen. A tenger sötétzöld mélye egy istenasszony öle volt. Folyók, fák, állatok, virágok: emberi értelme volt mindeneknek. Ízesebb volt a bor, az ifjúság telje buzgott levében - egy isten élt a fürtben - egy istennő ért anyai szeretettel a telt aranykalászban - a szerelem szent mámora édes szolgálata az istennők legszebbikének - ég gyermekeinek és föld lakóinak örök, tarka ünnepe volt az élet; ittas tavasz a századok során át. - És gyermeki tisztelettel tisztelte minden nemzedék a gyöngéd, ezerarcú lángot, a világon a legmagasabbat. Csupán egy Gondolat volt, egy szörnyű Álomkép, aki

a víg asztalhoz lépett, s rettenet
borult az addig gondatlan kedélyre;
vigaszt adni maguk az istenek
se tudtak itt, nem nyujthattak reményt se;
titkos utakon járt e Szörnyeteg,
ajándék, sírás nem hatott dühére -
a Halál volt, ki ezt az ünnepet
könnyel, kínnal, iszonnyal törte meg.

Elszakítva mindattól mindörökre,
ami a szívnek örömet adott,
s kedveseitől, akiket gyötörve
emészt a kín, s epesztnek a jajok,
úgy látszott, tompa álom jut, erőre
képtelen küzdés annak, ki halott.
A végtelen kín szirtjén a gyönyörnek
áradó hullámai összetörtek.

De az ember bátran és lelkesen
szebb formát adott az iszonyu arcnak:
szép ifjú oltja ki a fényt s pihen. -
A vég szelíd lett, mint egy hárfahangzat.
A hideg árnyban az emlék izen:
felelt az ének a borús Parancsnak.
De az Éj, mint egy messzi Akarat
intő jele, váltig rejtély maradt.

Vége felé hanyatlott az ó világ. Az új nemzedék gyönyöreinek kertje hervadni kezdett - fölfelé törtek, szabadabb, kopár térbe a gyermekkorból kinőtt, növekvő emberek. Az istenek eltűntek, kíséretükkel együtt. - A természet magányosan, élettelenül állt. Vasláncokkal kötözte meg a rideg Szám és a szigorú Mérték. Mint porrá, puszta léggé, úgy omlott szét sötét szavakká az élet mérhetetlen virulása. Elszállt a hit varázsa, s a mennyei társnő, a mindent átalakító, mindent testvéresítő Képzelet. Hideg északi szél fújt a megdermedt mezőn, s a dermedt csodavilág az éterbe enyészett. Az ég távolai megteltek világító világokkal. A világ lelke hatalmaival mélyebb szentélybe vonult vissza, a kedély magasabb terébe - ott működik, amíg be nem köszönt a viruló Világdicsőség. A fény már nem volt az istenek lakása, és égi jel - az Éjszaka fátyolát vonták magukra. Az Éjszaka lett a kinyilatkoztatás hatalmas méhe - abba tértek vissza az istenek - s elszenderültek ott, hogy majd fölséges, új alakban lépjenek ki onnét a megváltozott világ fölé. A népben, mely mindentől megvetetten idő előtt lett koravén, s eldobta dacosan az ifjúság boldog ártatlanságát, sosem látott orcával megjelent az új világ - A szegénység költői kunyhójában - az első szűz anya fia - Egy rejtelmes nász végtelen gyümölcse. Elsőül a Kelet sugalmas, gazdag virágú bölcsessége ismerte föl az új kor kezdetét - A király alázatos bölcsejéhez csillag mutatta neki az utat. A természet legfőbb csodáival, illattal, ragyogással hódoltak a messzi jövő nevében. A mennyei Szív magányosan bontakozott ki a mindenható Szeretet kelyhévé - az Atya fölséges arcára tekintve, s a kedvesen komoly Anya sejtelmekkel áldott keblén pihenve. Istenítő bensőséggel néztek a viruló Gyermek jóslatos szemei a jövő napjaira, isteni törzse sarjai, szerettei után, mit sem törődve napjai világi végzetével. Lassan köréje gyűltek a meghitt szeretet csodálatos vonzásába kerülve a leggyermekibb lelkek. Mint virág, új, idegen élet csírázott közelében. Baráti ajkairól, mint isteni Szellem szikrái, kimeríthetetlen szavak hulltak, és szállt a boldogító Jó Hír. Messzi partok felől egy dalnok jött Palesztínába, Hellasz víg ege alatt született, és egész szívét a Csodák Gyermekének adta:

Az ifjú vagy, ki sírjainkon áll,
és ott virraszt mélyen tünődve, régtől;
a sötétben vigasztaló sugár -
Hír a fennkölt emberség kezdetéről.
Ami eddig gyásszal sújtott, ma már
édes vággyal von el a földi térről.
A halál az öröklét híre lett.
A Halál vagy, s csak te adsz életet.

A dalnok örvendezve elindult Indiába - ittasan édes Szerelemtől; és ott a nyájas ég alatt tüzes dalokban úgy öntötte ki szíve mámorát, hogy ezrek lelke hajolt hozzá, s ezer ággal virult ki a boldogító Híradás. Nem sokkal azután, hogy onnét elbúcsúzott, a dalnok drágalátos élete a mélységes emberi züllés áldozatául esett - Fiatalon halt meg, ifjan szakították el szerette világától, síró édesanyjától, megfélemedett barátaitól. Kedves ajkaival fenékig ürítette a mondhatatlan kínok fekete kelyhét - Szörnyü szorongás közben közeledett az új világ születésének perce. Ő keményen viaskodott a régi halál iszonyával - Nyomasztóan súlyosult rá a régi világ. Biztatva még egyszer anyjára nézett - akkor lenyúlt az örök Szeretet szabadító keze - és ő elszenderült. De csak néhány napig takarta sötét fátyol a zúgó tengert, remegő földet - számlálhatatlan könnyet sírtak szerettei - És feltört a titok pecsétje - mennyei szellemek vették le az ódon követ a sötét sírról. Angyalok ültek az alvó mellett - gyöngéd lények, könnye szülöttei. - Új isteni fölségben ébredt s az újszülött világ magasába emelkedett - s a régi tetemét önkezével temette el a kiürült üregbe; mindenható kezével maga tette rá a követ, mit föl nem emel semmi hatalom.

Szeretteid még sírodnál ontják az öröm könnyeit, a meghatottság könnyeit, a véghetetlen hála könnyeit - boldog-riadtan még mindig látják, amint föltámadsz - és veled ők is; látják, amint bensőséges megindulással könnyezel anyád boldog keblén, barátaiddal vándorolsz komolyan, és szavakat szólsz, miket mintha az élet fájáról szakasztottál volna; látják, amint honvággyal telve Atyád karjába sietsz, viszed az ifjú emberiséget, és az arany jövő legyőzhetetlen kelyhét. Anyád csakhamar utánad sietett - mennyei diadallal - ő volt legelsőül veled az új hazában. Nagy idő telt el azóta, s új teremtésed mind fénylőbb ragyogással ragyogva zendült - s ezren és ezren vonultak utánad kínok és fájdalmak közül, tele hittel, hűséggel, sóvárgással - s most ott lebegnek veled és a mennyei Szűzzel a szeretet országában - ott szolgálnak a mennyei halál templomában, és a tieid örökkön-örökké.

A kő elvétetett -
Az Ember föltekinthet
Szívünk csak a tied,
nem érzünk több bilincset;
arany mércéd nyomán
bánataink enyészek,
ha a végvacsorán
sápad a föld s az élet.

Nászra hív a halál -
A lámpák fényesülnek -
Vártán állnak a szűzek,
s nincs olajban se kár -
Vonulásodra zengjen
föl hát a messzeség,
s hívjon emberi nyelven
s hangon az ékes ég.

Mária, rajzanának
a szívek már feléd;
átepedték utánad
árnylétük idejét;
reménységük beteltén
várják az örömet -
ha őket végre, Szent Lény,
szívedre öleled.

Így azt, ki kínban égve,
magát emésztve él,
s világtól válva végre
tehozzád hazatér;
ki elhozta bajunkban
segítségét nekünk:
vele lakozni túlnan
most őhozzá megyünk.

Sírnál nem sír esengve,
aki szeretve hisz;
el nem veszik szerelme
kincsét senkinek is -
Honvágy enyhíti gyászát,
éjétől lelkesül -
Hű angyalok vigyázzák
a szívét éberül.

Megkönnyebbül az élet
s az öröklétbe hull;
elménk benső tüzének
fényén magasztosul;
olvad a csillagég, lesz
arany életborunk,
s mi megízlelve fényes
csillaggá változunk.

Nincs válás, szív szerelmét
mi sem béklyózza már.
Hullámzik a betelt lét:
parttalan tengerár -
Csak mámor éjszakája -
Végtelen költemény -
S mindnyájunk napvilága
Isten arcán a fény.

Bárhogy is kanyarítom gyenge versemet
Az élet majd engem is öl, ver s eltemet.

Bármeddig étkeznék egészségesen
a végére én is majd egészen szét esem

Virágot helyeznek szürke sírhantomra
S csendben szétesem pár marék atomra.

 

Kezet csókol a tisztelet,

a barátság homlokot,

arcot az öröm, a tetszés,

szájat a boldog szerelem;

Csukott szemet az epedés,

tenyeret a remegő vágy,

kart, nyakat a megkívánás;

minden mást az őrület!

Lyrics | Lacuna Coil Lyrics | Purify Lyrics

Gyere Úristen, nézd meg, itt vagyok -
Tudom előtted el nem sáppadok.

Azt, amit adtál - megvan épen - vedd el!
'sz csak hitegettem magam a Neveddel.

Te oly erős vagy - gondolsz egyet s van,
De nékem kínos a bizonytalan.

Vagy nem is adtál - én véltem bolondul,
Hogy számon élet-szöllő mustja csordul.

Ne haragudj hát, Isten, nem hiszek,
De nyakamban száz kétséget viszek.

Szeress nagyon, hogyan, tudod Te jól azt,
Mint Nap havat, amit magába olvaszt.

Vagy üss agyon hát, csak törődj velem
S én nem kérdem, hogy nincs-e kegyelem.

Oda adom a vérem is, ha kéred.
- Mily furcsa az, hogy Néked nincs is véred!

Te jól tudsz engem, sorsom is tudod,
De vedd el tőlem a talentumod.

Vagy mért faragtál énbelőlem Embert,
Kit Bölcseséged gyávasággal megvert?!

Tudom, előtted el nem sáppadok -
Gyere Úristen, nézz meg - itt vagyok!

1922. júl.

Oldalvást fut a bús szekér

Fáradt, részeg gazda hajtja

Éretlen körtét

És szőlőt visz rajta.

Eltörött a kerék

Döglöttek a lovak

A kocsival mégis

Tovább- tovább kutat.

Tököt keresve járja a vidéket

-Éheznek otthon 

Etetni kéne a csibéket.-

Fut a rozzant szekér

Tolja azt a bánat

S a gazda meghalt

Talán, olyan fáradt.

Be jó az éjben bátoran menni,
Be jó az éjben egyedül lenni;
Bús tavaszi éjjel
S borusan járni szerte-széjjel.

Ha a Hold szunnyad, szellő se rebben,
Virágok nyitnak elfeledetten,
Tüzes, tüskés rózsák,
Ölelik a Föld takaróját.

Elhaló hárfák titkos zenéje
(Ez éj a Ielkem örökös éje)
Hűs tavaszi éjjel
Sirat Valakit bús szeszéllyel.

Messze vidéken - ismerős tájon
Éjjel bolyongok. - Senki se szánjon!
Hisz ez az én kertem
S bünhödnöm kell, mert nagyot mertem.

Belépni mertem, szétnézni benne:
Kóborgó Vágyam ha nyugtot lelne!
Szelid, csöndes éjjel.
S bolyongok benne szerte-széjjel.
1921. nov. 26.

Néha kibuggyan a tej,

És néha a sampon is kiborul…

Sokszor nyitva marad egy ablak

Behúzva egy függöny,

Kulcsra zárva egy ajtó.

Néha úgy vagyok, mint

Mindig szoktam:

Egyedül.

Néha alattomba lesem

Az emberek arcát

Ismerőst

Kutatva a tömegben

De kulcscsomóm

Másikját

Nem lelem

a padok közt

sem a buszok futó

árnyékában.

…

Valahol a fanyar ízek,

A cigarettafüst

És a hízelgő dallamok

Között néha

Megálmodom az arcát…

De akkor újra kifut

Az a nyomorult tej

És nincs más

Aki helyettem

Takarékra venné

A gázt…

Szememen

a bársony

torkomban

a homok

ezúttal már biztos:

most nem szabadulok!

02.26.

Most, mikor

Szeméből

Már minden csillogást

Kiölt a monitor vibráló

Fénye

És a kávéba belehányta

minden reggeli bánatát,

már kisimult arccal,

szótlanul

veszi le a nehéz

kabátot

és akasztja a ki nem

mondott hiány

fogasára.

Most, mikor minden

Ötletét elmosta

néhány sárga cetli

A hűtőn

Egészen őszinte mosollyal

Simítja meg

A hajadat és

Közli halott hangon

De remegő szemmel,

Hogy szeret…

Most, mikor a reményei

És vágyai eltűnni

Látszanak a távirányító

Gombjai között

És életét is lemossa

Magáról a

Zuhanyrózsa

Síró cseppjei alatt,

Most öleld át erősen

-         tudnia kell, hogy van még a mából

ami neki megmaradt -

Néha sikítva ébred,

Néha eszeveszetten

Keresi szemeidet

A sötétben,

De néha mégis

Örül,

Hogy nem látja

Őket magán…

Olyankor betakarja szuszogó

Gyermekét

És hálát ad

Minden mozdulatáért

Az Úrnak…

Majd kávét főz,

És reggelit

Készít,

És kifőzi a tejből

A múltja könnyeit

Uzsonnás dobozba

Csomagolja

A lehetséges

Jövőket

És mosolyogva

Az iskolatáskákba

Dobja

Mert az új szavak lehetőségét

Már

Odaadta

Remegő kezével

Együtt…

- hiába vajon? -

Vannak hangok,

Melyek bár

Tisztábban szólnak

Egy gyermek kacajánál

Mégis elnyomja a világ…

A királyok fülei

Süketek

A kristályos csengésre…

Ezek a hangok

Belopakodnak a

Kórházi szobákba

Gyenge álmot

Lopni a

Haldoklók pilláira

Görcsösen szorítják

A kisgyermekek kezét

És még a legkisebb hintára

Sem engedik fel soha.

Ezek adnak írt

A szív sebére,

Ha már lelkünk

Önnön vérünkbe

Fojtotta magát

Bánatában…

De süketek vagyunk

Míg vagyunk

S nem halljuk a hangokat

Halálunk percénél

Korábban…

I.

Aludj!

Rázd le magadról

Az élet

Ezer szemét

És temesd gondjaid

Legyezőjét

Az ágy alá.

Kényszerítsd térdre

Memóriád

És zuhanj

Mély,

Dallamos,

Lomha álomba

S csak hangomra

Ébredj majd.

Zárd ki az utca

Porát a szobából

Hazudd

Messze magad

Más földre,

Más létbe, ha kell!

Olvadj illatomba,

Vagy nyugtasd fáradt

Kezed

Üres párnáimon,

Csak aludj,

S álmodj nekem, Angyalom!

II.

Szempilláidat nézi

A suttogó félhomály

Szuszogásodba

Megbotlik a holdfény…

Hagyom, hogy a

Vánkos simítsa

Végig arcod

Árnyékát

Hallgasd a vízcseppek

Gyenge dalát

Neked énekelnek,

Mert hangom,

Lassan belefolyik

A feledésbe

-         megrezdül az éjszaka takarója –

már csak ujjbeggyel

merem megsimítani

illatod

nehogy megzavarjam

öntudatlan békéd…

az alkonyat lassan

örök sötétbe

hanyatlik,

s a föld végül

feladja a harcot.

A nap elbújik,

Legyőzött szégyenében,

Hogy ne láthassuk vöröslő

Arcát…

…addig pihenj,

Míg zavartalan

Nyugalmad…

Addig engedd

Szemhéjadat

A langyos sötétbe

Omlani,

Amíg ki nem

Nyitom tenyerem,

Hogy örökre

Szabadságot

Adjak

Kezeidnek…