I.
Aludj!
Rázd le magadról
Az élet
Ezer szemét
És temesd gondjaid
Legyezőjét
Az ágy alá.
Kényszerítsd térdre
Memóriád
És zuhanj
Mély,
Dallamos,
Lomha álomba
S csak hangomra
Ébredj majd.
Zárd ki az utca
Porát a szobából
Hazudd
Messze magad
Más földre,
Más létbe, ha kell!
Olvadj illatomba,
Vagy nyugtasd fáradt
Kezed
Üres párnáimon,
Csak aludj,
S álmodj nekem, Angyalom!
II.
Szempilláidat nézi
A suttogó félhomály
Szuszogásodba
Megbotlik a holdfény…
Hagyom, hogy a
Vánkos simítsa
Végig arcod
Árnyékát
Hallgasd a vízcseppek
Gyenge dalát
Neked énekelnek,
Mert hangom,
Lassan belefolyik
A feledésbe
- megrezdül az éjszaka takarója –
már csak ujjbeggyel
merem megsimítani
illatod
nehogy megzavarjam
öntudatlan békéd…
az alkonyat lassan
örök sötétbe
hanyatlik,
s a föld végül
feladja a harcot.
A nap elbújik,
Legyőzött szégyenében,
Hogy ne láthassuk vöröslő
Arcát…
…addig pihenj,
Míg zavartalan
Nyugalmad…
Addig engedd
Szemhéjadat
A langyos sötétbe
Omlani,
Amíg ki nem
Nyitom tenyerem,
Hogy örökre
Szabadságot
Adjak
Kezeidnek…
