Megkezdődtél és azt hittem mindez csak előre fog gördülni ezután majd rámzuhant a villamos fékhangja ez a nehéz esti ima vég nélkül kérdezve hova is megyek?
Sehova. Mint mindig. Statikusságom erdelyében bolyongok kikérem magamnak a szembe jövők fényszóróját ingyen italát, invitálását éjszakára...
Megmozdulok a tengelyem körül és önmagamba térek vissza megint. Életem egyetlen törhetetlen rendszere ez.
Áldomást mondok most a változás szelére és arra, hogy a dagály is egyszer megfordulhat és visszaülök a székre.
Azért választottalak, mert választani kellett, mert lenni kellett mindig valami entitás mellett identitásom definiálása érdekében megfesteni születéskor elmosódott énem
Mintha ott szipákolna valahol A mélyben, eltemetve, Egyedül, Ablaktalan szobákban Bolyongva.
Fel-fellobbanva, mint a kóboráram, Megmozduló redőnyök mögött,
Kitárt szemekkel, Egy hang nélkül.
Nem találom jobban, Mint amennyire eddig Nem találtam sehol.
Vigyázok, hogy halkan Hagyjam el a helyiséget, Nem akarom felébreszteni Pedig már nincs is ott.
Vigyázok álmára, Bár azt sem tudom szuszog-e még valahol Messze, nagyon messze. Irtózom közelsége gondolatától, De érzem Ahogy a hiánya apró Kisüléseket indukál A bőröm alatt.
Illat vagyok és mozdulat Ő néma, kemény beton. Otthon. Évezredek óta Csak készül, De nem lesz egész soha.
Vegyszerekben oldódom Kályhacsövek alatt égek, De nem formálódom.
Statikusságom mellől Elrohan az élet, Látom, ahogy néznek, De látom, ahogy Nem látnak sehol.
Megint azokat a kibaszott sikító hangokat
Viszi a szél a kövek alá
Megint a bírák szava szól, hogy
Mit szúrtál el két átszállás között
Lényeged megint
Beleid rejtekébe költözött
S nincs az a kés vagy penge
Amivel elő tudod kotorni onnan
Nem is tudod, hogy pontosan hol van
És röntgengép híján
Vakon döfködöd magad
S csodálkozol, hogy éget
Elveszett szavakat suttognak valahol
Szerettelek, szerettél, láttál
Láttalak, éreztelek, akartalak,
Benned járva találtam új utakat,
Vagy téged teremtettelek újnak e
Világra
Nem tudtam soha merre is kell menni
Hogy a sikolyok mögöttünk
De a suttogás előttünk legyen
Nem találok oda
Nem találok oda
Néhány útjelző táblát lelophattak
Mióta az előző utas erre járt
Én csak bóklászok,
Mintha nem lenne célom
Pedig csak utam nincs
…
Hát megint eltelt egy év. Megint öregedtem, talán még komolyodtam is, ki tudja? Egy biztos, megint egy rakás élménnyel, érzéssel, tapasztalattal lettem gazdagabb. Ezért köszönetet kell mondanom azoknak az embereknek, akik körülvesznek, akik a családot alkotják számomra és persze köszönetet kell mondanom Istennek is, aki lehetővé tette, hogy ilyen nagyszerű embereket ismerjek meg, és, hogy eljuthassak oda, ahol most tartok. Nagyszerű életet tudhatok a magaménak tele felismeréssel, tapasztalással, tanulással, művészettel, boldogsággal. Kevesebb lennék ezek nélkül. Ó, és persze köszönöm Nektek, akik olvassátok ezeket a kis szösszeneteket amiket néha ilyen-olyan lelkiállapotban ide szoktam firkantani. Remélem még sok-sok éven át lesztek olvasói a lelkemből kipotyogó ilyen-olyan színű szilánkoknak, melyek ideérve valahogy mégis hajlamosak virággá változni ...
Nos, most befejezem a köszönöm-öket, mert estig tudnám folytani. Remélem még sok érdekességet találtok majd ezen a blogon...
A tested akarom, A csókjaid savanyú ízét, alakod lankáit, Fogaid harapását Tested fehérségét, Körmödet bőröm alatt Torkodat sikoltani Megolvadni Édes öledet, Kinyújtva Ördögi nyelvedet, Termékeny méhedet, Hol a mindenséget leled Pirosló bőrt Olvadni ajkam súlya alatt Ahogy belém álmodod magad. Ragadós szerelmedet Mely a párna mélyébe temet S fojtogat, míg Üldözlek a végig, S szerencsét próbálok Minden porcikádon, Míg átcibálom hajadat az ágyon S belevarrlak ujjbegyeimmel A lepedő hasadékaiba… Nem létezik hiba Nincs mit az érzéketlen Kezek összetúrnak Csak éjjel virágzik a holnap Nem futunk senki elől ma már, Mert ringó csípőd most hazavár S enyhülést nyújtanak karjaid Hová mennék innen Ahol csak üldöz és Gyilkol a mások szerelme Szívem mindenhol Csak vesztőhelyet lelne… Ágyat Ravatalra nem cserélek többé..
I was broken I was tired now I'm bound My head is off the ground For a long time I was so weary Tired of the sound, I've heard before No one loves the nighttime at the door Haunted by the things I made Stuck between the burning light and the dusty shade
Said I used to think the past was dead and gone But I was wrong, so wrong Whatever makes you blind, must make you strong, makes you strong And by time I'm melting into many forms From the day that I was born And I know that there is no place to hide Stuck between the burning shade and the faded light
And I was broken for a long time But it's over now
Yes you, yeah you walk these lonely streets and people stare People stare Now some fool just got near And I do pretend Now I'm free from all the things that saved my friends And I will stand here 'till the end Now I know I can change the mood Stuck between the burning shade and the faded light
And I was broken for a long time But it's over now, it's over now
Said I was broken for a long time But it's over, but it's over now
Mi a Szerelem? - Kérdezd meg, mi az élet attól, aki él. Kérdezd meg, mi az Isten attól, aki imádja.Nem ismerem másik emberek belső alkatát, még tiédet sem, akihez most szólok. Látom, hogy bizonyos külső tulajdonságaikban hasonlítanak hozzám, de amikor a látszattól félrevezetve e hasonlóságokban bíztam, s megpróbáltam feltárni előttük lelkem legmélyét, úgy találtam, félreértik nyelvemet, mintha távoli, barbár vidéken jártam volna. Minél több tapasztalatot gyűjtöttem köztük, annál nagyobbnak tűnt köztünk a távolság, s annál messzebb tűntek a rokonszenv érintkezési pontjai. Szellemem, amely érzékenységében erőtlenül reszket, és csak visszautasítást és csalódást találtam.
Te kérded, mi a Szerelem. Az erőteljes vonzódás mindahhoz, amit önmagunkon túl felfogunk vagy félünk, vagy remélünk, amikor gondolatvilágunkban valami betöltetlen űr szakadékára bukkanunk, s minden létező dologban megkíséreljük felébreszteni a közösséget azzal, amit bensőnkben megtapasztalunk. Ha elmélkedünk, azt kívánjuk, hogy megértsenek; ha elképzelünk valamit, azt, hogy agyunk légies gyermekei újjászülessenek a másikban; ha érzünk, szeretnénk, hogy a másik idegei ugyanúgy rezdüljenek, mint a mieink, szeme sugarai, nyomban lángra lobbanjanak és összekeveredve egybeolvadjanak a mieinkkel, a szív leghőbb vérével, égő és remegő ajkakra pedig ne mozdulatlan jégajkak válaszoljanak. Ez a Szerelem. Ez az a kötelék és szentség, amely nemcsak emberrel köti össze az embert, hanem mindennel, ami él. Úgy születünk e világra, hogy létezik bennünk valami, ami saját képmása után szomjazik attól a pillanattól fogva, hogy élünk és mozgunk. Valószínűleg e törvénnyel áll összhangban, hogy a csecsemő tejet szopik anyja kebeléből, s e hajlam fejlődik azután tovább, ahogy természetünk kibontakozik. Szellemi természetünkben homályosan mintha teljes lényünk kicsinyített mását látnánk, melyről azonban lehullott minden, amit elítélünk vagy megvetünk; az eszményi ősképét mindennek, amit csak mint ragyogó és szeretetre méltó tulajdonságot képesek vagyunk az emberi természetnek tulajdonítani. Nem csupán külső lényünk képe ez, hanem a természetünket alkotó legapróbb részletek gyűjteménye; tükör, melynek felülete csak a tisztaság és fényesség formáit veri vissza: lelkünkön belüli lélek, amely saját Paradicsoma köré olyan kört von, melyet a fájdalom, a bánat és a gonosz nem merészel áthágni. Minden érzésünkkel őfelé repesünk, s szomjazzuk, hogy érzéseink hozzá hasonuljanak és megegyezzenek vele. Az ellenkép felfedezése: találkozás egy olyan értelemmel, amely képes pontosan felbecsülni saját következtetéseinket, egy olyan képzelettel, amely képes behatolva megragadni azokat, az apró és finom sajátságainkat, melyek titkos ápolgatásában és kibontakoztatásában örömünk telik, egy olyan érző lélekkel, melynek idegei együtt rezdülnek saját lelkünk rezzenéseivel, mint ahogy két remekmívű líra húrjai egyszerre zendülnek meg egyetlen gyönyörűséges dallam kíséretére; mindezek, és mindezeknek olyan arányú összekapcsolódása, amilyet benső előképünk megkíván: ez az a láthatatlan és elérhetetlen pont, mely felé a Szerelem törekszik, s melynek eléréséért az ember összes erőit ösztökéli, hogy akár a leghalványabb árnyékát is megragadhassa annak, aminek birtoklása nélkül nem nyugodhat, és nem pihenhet meg a szív, melyben a Szerelem uralkodik. A magányban, vagy abban az elhagyatott állapotban, amikor emberi lények vesznek ugyan körül, de nem éreznek együtt velünk, ezért fordul szerelmünk a virágok felé, a füvek és a vizek és az ég felé. A tavaszi levelek rezzenésében, a kék légben ilyenkor saját szívünkkel való titkos megfelelést vélünk találni. A szótlan szél ékesszólása, a csermely csörgedezésének dallama és a sás susogása felfoghatatlan kapcsolatba lép lelkünk egy részével, lélekszakasztó örömtáncra ragadja szellemünket, s titokzatos elérzékenyülés könnyeit lopja a szemünkbe, mint a honfiúi lelkesedés vagy szerelmesünk hangja, aki egyedül nekünk énekel. Sternel mondja, hogyha a sivatagba kerülne, egy ciprusfát szeretne… Amint ez a vágy vagy képesség meghal, az ember önmaga élő sírboltjává válik, s nem marad belőle más, mint puszta porhüvelye annak, ami valaha volt. -
„Mi a költő? Szerencsétlen ember, aki mély kínokat rejt szívében, de ajkai úgy vannak formálva, hogy miközben sóhajok és kiáltások hagyják el, mindez úgy hangzik, mintha szép muzsika lenne.”
/S. Kierkegaard/
.jpg)
_large.jpg)
