Hát ide olvad minden A vörös cipők koppanása is Ide hoz el és Itt törik fel a bölcsőd Kemény héját Itt futnak versenyt a Gondolatok és a tettek És itt töri ripityára A lábát a remény Ide költöznek a mumusok, Ha már nem rettegek tőlük, És…
Csak a nevedet akarom leírni Egymás után sorba Csak leírni akarom Újra meg újra, meg újra Az oly ismerős betűket Majd, mint a tűket, Bőröm alá szúrni S nem sikoltani többé A fájdalomtól… Leírni vágyom neved, Ha hangod, szavad nem lehet Ha bőrödet…
Maszkos lelkem kék bohócot szeret Kinek mázas keze kitépte szívemet. Sárga hajba fogukat törik a szavak Ahogy a lopott szív kezében megszakad. S miközben véres lesz kimázolt tenyere Ő csupán bámulja s mosolyog bele…
„Mi a költő? Szerencsétlen ember, aki mély kínokat rejt szívében, de ajkai úgy vannak formálva, hogy miközben sóhajok és kiáltások hagyják el, mindez úgy hangzik, mintha szép muzsika lenne.”
/S. Kierkegaard/
