Most, mikor Szeméből Már minden csillogást Kiölt a monitor vibráló Fénye És a kávéba belehányta minden reggeli bánatát, már kisimult arccal, szótlanul veszi le a nehéz kabátot és akasztja a ki nem mondott hiány fogasára. Most, mikor minden Ötletét…
Néha sikítva ébred, Néha eszeveszetten Keresi szemeidet A sötétben, De néha mégis Örül, Hogy nem látja Őket magán… Olyankor betakarja szuszogó Gyermekét És hálát ad Minden mozdulatáért Az Úrnak… Majd kávét főz, És reggelit…
„Mi a költő? Szerencsétlen ember, aki mély kínokat rejt szívében, de ajkai úgy vannak formálva, hogy miközben sóhajok és kiáltások hagyják el, mindez úgy hangzik, mintha szép muzsika lenne.”
/S. Kierkegaard/
