- mit mondhatnék? A piacon éppen használtat kerestek. – Megírtam egy levélben, A doboz alján hagyva, Hogy sajnos többé nincs már Garancia rajta Díszdobozba tettem, Bársonyba, fehérbe, Úgy adtam oda én…
Valami szívfájdító, Epét maró, Talpat tépő Gyönyört Akarok Ma látni, Szagolni, Tapintani – de Sejteni legalább… Valami velőt Égető, húst harapó Szépség, Földöntúli Nagyság Lehulló szempillája Kell csupán… Egy perc…
Nem, ez még nem az, Most még tilos inni, Enni Vécére menni, Kinyitni a csapot, Még tilos létezni Néhány pillanatot Mozdulatlanul Kell elfeküdni Elhamvadva, Elbújva A fasiszta szemek elől Melyek úgy ejtik ki A nevem Mintha zene volna… Nem, nem Becsukom a…
„Minden korok szerelmi költészetében a nő arra vágyik, hogy férfitest súlya nehezedjék rá. A legsúlyosabb teher tehát egyben az élet legnagyobb beteljesülésének a jelképe is. Minél nehezebb a teher, annál közelebb kerül életünk a földhöz …
„Mi a költő? Szerencsétlen ember, aki mély kínokat rejt szívében, de ajkai úgy vannak formálva, hogy miközben sóhajok és kiáltások hagyják el, mindez úgy hangzik, mintha szép muzsika lenne.”
/S. Kierkegaard/
