Izgága szemeket tapogatok A képernyőn Esőcsepp sunnyog végig Az ablak alatt. Nyomában Kenyér ízű mély csend Maradt És egy kevés Vízszagú üresség. Üvegfalú Aranykalodába zárva A kisrigó Paradicsomokat énekel Messze tátja csőrét…
Zakatolt a vonat. A zaj ás fényhullámok egymást ölelve, futkostak saját árnyékuk elől az éjszakába. És én ültem az üres kupéban gondolkodva még meg nem gondolt dolgokon, döntéseken, melyeket meg kellett volna már hoznom, de nem…
Sétafény hajókázik A szürke aszfalton Lábam nyomában lépkedek Színes napkeltékre ébredek És közben néha lépve álmodom. Sorsfolyamok csúsznak Végig a lucskos utakon Úgy kötnek gúzsba, hogy Nem is veszem észre. Kitérőket teszek a lét…
„Mi a költő? Szerencsétlen ember, aki mély kínokat rejt szívében, de ajkai úgy vannak formálva, hogy miközben sóhajok és kiáltások hagyják el, mindez úgy hangzik, mintha szép muzsika lenne.”
/S. Kierkegaard/
