Zakatolt a vonat. A zaj ás fényhullámok egymást ölelve, futkostak saját árnyékuk elől az éjszakába. És én ültem az üres kupéban gondolkodva még meg nem gondolt dolgokon, döntéseken, melyeket meg kellett volna már hoznom, de nem sikerült.
Ültem az üres kupéban és a vonat, csak zümmögte halk dalát mely furcsa, tompa őrjöngése volt a gépsámán hatalmas sötét égbe futó útjának. Mintha önnön gyászdalát kántálná. A vonat rohant az éj felé és én féltem kinézni az ablakon, mert rettegtem, hogy a sötét, amibe megállíthatatlanul folynak bele a sínek, egy másik világba visz. Az általam oly jól ismert egyhangúságba. Megint futok. Rohanok az elől a nő elől, aki sosem leszek többé. Egy férfi elől, aki magát szerethette bennem. Végleteimbe merülve siránkozik bennem a női öntudat, hogy hagytam magam meggyalázni és őrjöng a testem azért a vágyért, me
ly csak emészt, de sosem éget el teljesen. Saját lelkem dühöngő Prométheusza vagyok kiláncolva bukott erkölcseim papírmasésziklájának. Vergődhetek, de láncaim nem engednek el. Vagy ha mégis lazulna a béklyó magam szögelem oda vassal és tűzzel tagjaimat, nehogy más ellophassa, és ne kapjam tőle vissza soha többé.
Nincs értéke a szavaknak, ha két szem megöli a nap fényét, de kinek lennének ilyen izzó szemei? És ki vár a hamuban parázsló szemekre? Nincsenek már kételyeim. Biztos vagyok nagyon sok mindenben. A zörgő ablakban, a fémbe burkolt falakban. A mozgó ketrecben, melyben most a szabadságom élem röpke órákig két város között. Amíg a vonat be nem citál egy újabb fényben és lármában fürdő városba, amely feltépi a nyugalom sebeit, melyeket olyan gondosan balzsamozott a sötétség ahogy álmosan és lomhán hullámzott a végtelenbe. De ezen az apró mozgó miliőn kívül minden idegen. A kopogó esőcseppek, a szél, az éjszaka, a csillagok. Megnyugtat, hogy kel a nap. Ellenben nem nyugtat meg a tudat, hogy hamarosan megállunk. Hamarosan le kell szállnom az idegen otthonomba, ami nem jelent már egyebet csupán néhány kopott városnévtáblát az állomáson, és két-három részeges alakot kódorogni a sínek mellett. Fáradt, szunnyadó pici városka, ami nem hajlandó tudomásul venni sem a világot sem az egyént. Valaha óvó volt, most hideg és száraz. Máshol van az otthon. Nem t
alálom meg városokban. Talán karokban és ágyakban sem lelhetem meg sohasem. Nem ismerem a nyugalmat. A Nő már úgy született, hogy nem lel nyugalmat semmiben. A Nő sír és nem lát tovább a szürke falaknál, csak bután vigyorog a tükörbe azt kérdezgetve magától, mikor ölte meg önmaga keresése közben a jövőjét? Mikor veszítette el a gyűszűnyi álomvilágot, amit megteremtett magának. A Kislány emlékszik még rá. Ő ottmaradt játszani, azokkal az álmokkal és azokkal a színes csillogó apróságokkal, amiket ő kreált bele a semmibe, mikor a felnőttek belegázoltak a lelkébe és fura szavakkal ijesztgették, mint „magány”, „bánat” és „szerelem”, amitől ő úgy félt. De nincs több magány csak színek és szavak és könyvek és képek. A buta gyerek a buta álmokba menekül. A Kislány is buta, de nem tudja ezért boldog.
A vonat továbblassít. Megremeg a szívem. Olyan borzongás ez, amit akkor érez az ember, mikor egy szál rövid ujjú ingben kimegy a
hideg metsző, téli szélbe, vagy akkor, ha életében először öleli szerető. A leszállást fontolgatom. De nem jutok túl a puszta gondolatnál. Nem tudok mást csak annyit, hogy ez a totális magány állapota. Nincs ennél szomorúbb egyedüllét. De nem fáj semmi. Nincs bánat a lelkemben. Torz alakokat lát a szemem azokban az emberekben, akik körülöttem sétálnak a peronon.
Szokásomhoz híven behúzott nyakkal leszegett fejjel baktattam a váróterem felé. Hirtelen egy teljesen új gondolat cikázott végig az agyamon. Mi lenne, ha a váró felé mennék? Mi lenne, ha ez is csak egy állomás lenne? Mintha a sok város egyike lenne azok közül melyek derengő fényhalm
azként suhantak el a vonatom ablaka előtt. Lehetetlennek tűnt a gondolat, mégis úgy csábított, mint még soha semmi azelőtt. Mindig el akartam szökni. A Kislány fejében folyton ott motoszkált a lehetőség, hogy elfusson, hogy elbújjon azok elől a gondolatok elől, amelyek kísértették az álmok elől, amik nem hagyták nyugodtan aludni…Az álmok, igen. Az álmok, amelyektől a Nő úgy retteg, hogy akár éjjeleken átvirraszt, hogy nehogy el kelljen viselnie újra azokat a szemét, rohadt álmokat, amik miatt néha sikítva ébred és sírva alszik el. Igen a Nő feledné már ezeket, az
álmokat, de talán sosem fogja. Talán már annyira a lénye része minden egyes rémálom, hogy idegennek érezné az éjszakáit e nélkül. És a Nő most fut. A Kislány szökését fontolgatja most magában. Azon gondolkodik, hogy esetleg most megteszi. Most, igen ebben a kopott lerobbant váróteremben kinéz magának egy vonatot, és simán tovább utazik, mint aki csak véletlen szállt le rossz állomáson.
Vágytam a kupé melege után, vágytam az után, hogy átöleljen a béke. Hogy bezárhassam a kupéajtót és végre az anyaméh biztonságát, érezzem magam közül. Rájöttem, hogy egy ideje apró dolgokban lelem meg a biztonságot. Gesztusokban, szavakban, hangokban. És az utazás arra is ráébresztett mennyire vágyom a szabadságot.
Hallgatok a belsőmben ordítva küzdő hangra. Elballagok a koszos üveggel védett tábláig ahol porosan, mocskosan, szakadtan lóg a helyi menetrend, amit gondos kezek írhattak még évekkel vagy akár évtizedekkel ezelőtt. Külön figyelmet fordítva arra, hogy a beérkező járatokat pirossal a távozókat pedig kékkel vésse a szakadt papírra. Kinéztem magamnak egy járatot. Direkt nem figyeltem arra, hogy a remegő kéz mit ír arról a helyről ahova a vonat megy. Nem akartam látni a helynevet. Nem is akartam tudni arról, hogy hová megyek. Csak arra figyeltem, hogy az indulási és érkezési időpont között minél több idő teljen el. Avval voltam elfoglalva, hogy minél távolabb kerüljek innen. Egy helyre ahol melegebb az éjjel, ahol csendesebb a nappal és több ölelő kar vár rám, mint ebben a nyomorult porfészekben. Nem voltam tudatában, hogy a magány hajtott-e, a boldogság utáni olthatatlan szomjam, vagy csupán a már említett őrjöngő hang mely születésem percétől fogva kíséri minden léptemet, hogy megszidjon józan döntéseimért, vagy ha visszautasítok egy újabb férfit. Sosem akartam engedni neki. Vagy talán mégis. Néha teljesen magaménak éreztem a bennem dúló harcokat, néha olyan volt, mintha egy idegen test fészkelte volna belém magát és vadul ütve, és rúgva próbálna kiszakadni torzómból. De sosem szakadt ki, csak fájt. Piszkosul égetett, ahogyan belülről marta bőrömet. Ahogy rúgta a gyomromat, mintha egy fuldokló magzatot hordanék folyvást a szívem alatt. De nem volt ott semmi. Talán.
Kézitáskámat átvetettem a nyakamon, hanyagul, ahogy szoktam. Nem foglalkoztam vele, hogy meggyűri-e a kabátomat, vagy a frissen vasalt blúzt, amiből a vonat szaga ellenére is áradt az öblítő illata. Felvettem a nehéz régi utazótáskát, azt a vajszínű félkör alakú műbőr táskát, melyet a régi időkben annyian hordtak. Mindig is vonzódtam a régies dolgokhoz. Álmos délutánokon a mai napig elballagok egy antikváriumba és szétnézve a sok egymás hegyére-hátára pakolt csecsebecséken, elgondolkodom rajta, hogy mennyire más helyen lehettek ezek a tárgyak. Apró történeteket kreálok pici szobrokról, régi könyvekről és faragott székekről. Életutakat melyek inkább regényesebbek, mint a valóság szomorú, egyszerű és néha banális történetei. Végigsétálok a peronon újra. Ugyanazt az utat járom be, amit akkor mikor leszálltam. Ugyanazok a repedések a betonon, ugyanazok a szagok. Csak most hátam mögött van a váróterem ajtaja.
Felcitálom a nehéz bőröndöt az apró vonatlépcsőkön, néha bele- beleakadva a táskámmal a vonatajtóba. Felszállok. Keresgélek a szűk folyosón. Benézek a kupékba. Mindenhol volt valaki. Zsibongó gyerekek, álmos idős nénik, újságot olvasó férfiak, a lábukat hanyagul az ülőkére dobó tinik.
Egyszer csak megláttam, amit keresek. Behúzódtam az üres kupéba. A pillanatnyi otthonba ahol elszállásolhatom a testem és pár apró motyómat még egy rövidebb vagy hosszabb utazás erejéig. Lepakoltam, levettem a kabátomat. Odaballagtam a kupéajtóhoz és két tenyeremmel nekitámaszkodva az ajtófélfáknak, kinéztem a szűk folyósóra. Nem láttam embereket. Behúztam a felsőtestem is a kupéba, gondosan magamra csuktam az ajtót és behúztam a függönyöket. Leoltottam a kupélámpát, levettem a cipőmet. Leültem az ablak mellé és a lábamat magam mellé tettem az ülőkére. Kicsit kicsavart póz de én mindig szerettem lehetetlen módon ülni. Kibámultam az ablakon. Hallottam a vonatkürtöt. Elindulunk. Lassú duruzsolás veszi kezdetét, és én újra érzem a melegséget. A magányt, a balzsamos nyugalmat. Most a város is egy apró fényhullámmá válik a többi közül. Nekitámasztom a fejem az ablaknak. Jól esik arcomnak a hűvös üveg érintése. Messzire engedem szememet a sötétbe. Belefutunk az éjbe. Zakatol a vonat.
