I.éj
Pórusaimba
Engedem
A végtelen sötétet
S úgy teszek, mint
Mindig
Azt játszom: nem félek
Az olvadó reggelek elől
Újra függönyök mögé bújok
Szabadságom ábrándja
Lepereg a hideg
Vakolatról
Mint a hajnali pára
Van, akinek nincs
Helye szeretni
Ostoba, kormos szívem
Csak addig létezik
Míg ki nem tépem
Végre
Örökre…
II. hajnal
Nyomorult ágyam nem ölel
Elég erősen ahhoz, hogy
Tovább érezzem leheletedet
Lelkemen…
Nincs karom, hogy visszatartsalak
Rongyos szívem melyet folyton
Megölni készülök, gúnyosan nevet
Valahányszor csődöt vallanak párnáim…
…Még takaróim illata is kacagja ostobaságomat…
Kételkedő zoknik futkosnak
Az ágy lába előtt, néha összesúgnak
Mint akik tudnak
Minden fontos dolgot a lelkemről
Verejtékezik az asztali lámpa
Túl magasra oltottam fel a fényt
Vért izzad, s nincs, ki kínját oltsa
Hiába, ilyen világ ez.
Azért reménykedni még a villanykörtének is lehet…
Ebből csak én vagyok kicsukva
Zörögve sikítanak a zárt ajtók
Sikoltásuk néha kacaj
Zivatar hullik a vérvörös homokra
III.nappal
Vetekszik a napfény a halállal
A függönyök behúzva ódzkodnak rám nézni
A törött csapok énekelnek valamit
Egy régi, elmúlt szerelemről
Nem szeretem a régi dalokat…
Úgy marják a szívet mint a kutyák
Ha heteken át éheznek a hátsó kertben
Tépik, szaggatják,
Mit sem törődve azzal, dobog-e még
Vezényel a lámpaoszlop, utasít:
- Felejts! –
S én csak fej biccentve ráhagyom
Nagyobb ostobaságot is elengedtem már
A fülem mellett…
IV. alkony
Veszekszik a harmat a fákkal
Mindenki magának akarja a bársonytakarókat
Duruzsolnak
Mintha mindenki fáradt lenne,
Pedig van, aki most ébred
Izma csupa élet
Öle a vágy maga
De lehullik csillaga
Mert a csillagok
Néha csak úgy
Megszűnnek létezni…
