Karomra ég halomra minden
cseppekbe epedő ősi ének
minden amitől te és én is félek
mert elhamvad a füst
és porrá lesz a hamu
de nem lesz, ki felvegye tested,
ha utolsó lépted elested
és hiába kutattad őt, hiába lested
A falra már csak megkövült árnyékát fested.
Bármit kíván a hús bármeddig akar a szív
elfeled az elme
és nem akar, nem hív
a semmibe senki ölelő keze
Csak tétova lepedőg égnek a falakon
Semmi új, amiről érzem, hogy akarom,
csak némán hagyom zsibbadni bal karom
mintha leleményem lelence a füsttel szállna tova
És az ostoba
tudatlan káprázat min retinám rezeg
Elhamvad a lila tulipánokat kacagó hegek
és a rózsákba fulladt szerelmek dalára.
A némaság agyának hangya szavára várva
úgy teszek mintha
boldogsághalmazok
szépségegyenlőség forgatagába
vágyna rothadó eszem
s mindent kétszer megforgatok számban
amíg eszem,
mert nincs más mit még magamnak tudhatok
csak ezt a pár,
csatornába csurgó falatot,
Mely elfeledteti, hogy a falak ott
nőnek mint halott fákon a terhes inda
nem hívva új nevet
és királyfi sem jön,
hogy frissen fehérített csókjával
életet leheljen csonkomba.
otromba
vicc ez...
