Ne feddjetek meg érte, emberek:
Kétségek közt megtorpanok, letörve,
Hős tófenékre bízom testemet,
S lelkem jövőnknek titkán csüng örökre.
Ha meg-megálltok majd a tó felett,
Nem lent a mélyben lelhettek meg engem;
A mennyel nézzetek farkasszemet
S füleljetek: nem onnan szól-e lelkem?
Sokáig néztem, hogy hab habra hull
A zöld vizen, mormolva és igézve,
S kisértett ellenállhatatlanul
Tündérleányok bűvölő zenéje.
A tó susogta halkan, a habok
Szavával: "Jöjj, pihenj meg zöld ölemben!
A megfáradt test jó ágyat kap ott,
S lelked csapong majd féktelen, kötetlen!"
Úgy tetszett, még a nap is hízeleg:
"Ha mélybe szállsz félelmek súlya nélkül,
Zöld habsírodra arany fényt vetek,
S lelked vakító lángom kapja ékül!"
De a kisértő perc elszállt felettem,
S mint gyáva eb, megint vackomra mentem.
/Erzsébet Amália Eugénia, becenevén Sissi /
