Nemtelen testünk emlékképe duzzad izzadt ágyneműmbe
Nem látom kezedet pihenni a párnán.
Horzsolt álmaim fövenyébe elásott kagyló
Vagyok
Önmagam elől lebegek a sötétbe.
Vége a csendes megadásnak hajbókoló szeretőnek,
Vége annak, ami nem voltál soha.
Elvetéltük sose született gyermekünket
És én most csendben hagylak megfulladni a porban.
Szemtelen szerelmünk emlékébe ivódva
Boldog óráim néha visszasírnak,
De elfutva egy új bolygóra
Új szemeket kutatnak fáradt ujjaim,
Hogy ne temethessenek be bágyadt tegnapok
És ne láthassam újra a fényes sötétet.
Végteleneket hazudtam magunknak
És hagytál belehalni a szürkeségbe.
Éjféleken át ittam mézes borod
Ami végül elhozta sóvárgó kínhalálomat.
Régi Cimbora. Furcsa újra látni.
Verejtékét hullajtja a hazug hold és elmesél
Fáradtan hömpölygő delejes estéket
Mikor átkarolva feküdtünk boldog ágyakon.
Milyen hevesen ég a tűz, ha halott fa táplálja!
Gyújtsátok fel minden hitves ágyát
És öljetek meg minden bús szeretőt,
Ne láthasson Isten szerelmes könnyeket!
Fektessetek ravatalra minden szűz halottat
mert bálványai ők az öröklét szerelmének
És minden legvégének
Ahol már nem vár rám karod
Csak mert Te így akarod!
Hát tegyen minden lélek belátásod szerint,
Én bemegyek, mert hideg lett idekint.
