in memoriam: J. D. M.
Hasát sütteti a Montmartre felett
lebegő haját súrolja a beton
nincs kevés és nincs megállj
míg a hajnal szét nem feszíti álomburkát
amit apró
fehér porszemcsékből álmodott
és keresztülerőszakolta
a vékony gitárhúrokon,
…
mintha tegnap kezdődött volna minden;
langy melegbe merül a tudat
és ha fel is ébred még valaha,
nem erre a világra eszmél majd.
...
Csodák futkosnak a bakelit
mézédes sávjai között
minden hanghullám a hideg ablaküvegbe
ütközött
beszívott angyalok futkároznak
mintha mindent meg akarnának baszni;
félek leoltani a villanyt...
...
kántálás fut át a mikrofonzsinóron
ahogy megemelem kalapom
a halál
fényízű birkája előtt
pont úgy haldoklom, mint
tegnapelőtt
mi másra lennék képes?
....
Tegnap cigarettát sodrok
az éjszakából
ma pedig elszívtam
a napot.
....
Féltél már valaha
a tükör előtt?
Vágytál már magadra
Annyira, mint soha azelőtt?
Önzőséged határtalan
s az enyémről
soha fogalmad se lesz.
...
ma, elalvás előtt
annyira nehéz orgiák
himbálóztak szempilláimról
hogy tudtam:
halott vagyok.
