Harmatcseppekben utazunk
Műanyagbigyókba csomagolt
Testünket fújja a szél
A nap karmai
Varrnak belénk sebet
És mi suhogó szoknyáik táncát
Hallgatva
Ringatjuk álomba hajunk
Horkolásunk belebotlik a szelekbe.
Felemelkedve
Emberi énünk megtörik a falakon
De nyugalom!
A hajnal még távol van
s a napfényből lógó távolban
narancsvirág kukucskál bután
át egy értelmetlen lét kulcslyukán
melyért oly sokan ontották véres életüket,
hogy az, mit nekünk hagytak
már nem is igazi kenyér
csak egy halom vas
melyből sírjaink keresztjét verik.
